lapozgatom a naptárat. pénteken egy Gandhi-idézet volt soron. "először magadban kell létrehozni a változást, melyet a világtól követelsz." betalált. legjobbkor. nyilván igaza van. nahát akkor így. és ami még nagyon kemény, hogy egyetlen este alatt vissza lehet…

nagyon vicces. segítséget vártam. meg egy kis karnyújtást, biztató szavakat, törődést, válaszokat. aztán tegnap beszélgettünk. és kiderült, hogy maga a kérdés nem stimmel. nem jó irányban tettem fel a kérdéseket. nem az a kérdés, hogy fej vagy írás, hanem hogy van-e érme…

a düh. a harag. a féltékenység. az irigység. a félelem. a kapzsiság. a vágyakozás. a rettegés. a ragaszkodás. az ítélkezés. a rosszindulat. a levertség. az önsajnálat… ez mind ott van. és milyen könnyen hatalmába veszi az embert. pedig egyáltalán nincsen rá okunk.…

elkéstem. nagyon. és jönnek a foszlányok ♪ szigorúan sinatra szól ♪ egészen az erkélyig felhallatszik. a margit hídról szép a város. ♪ csakis a jazz ♫ a riksás fiúnak be nem áll a szája ♪ sanzonok ♫ hopp a róna hogy került az arcomra? ♫ alig hallhatóan szürke macska…

elgondolkoztam, hogy vajon engem is elvittek-e az idegenszívűek? lassan megfertőznek. pedig csak szeretnék hinni. ígyhát az összes ostoba klisét beveszem. szeretném hinni, hogy most működni fog. és még úgy is, ha bele kell tennem egy csomó szabadidőmet, és beáldozni kedvenc…

már rég nem túlóráztam... két koncert is lehetett volna ma, jobbnál jobbak. erre helyettük itt ülök a kihalt irodában és az évvégi megjelenéseken morfondírozok, meg leveleket küldözgetek embereknek, akik már rég otthon vannak. vicces, vicces. mindegy. az indiai útért mindent.…

kicsit fekete a következő bejegyzés, de azért nem vészes. tegnap egy pillanatra megálltunk egy sírnál. nem rokon. frici bácsi gyógyszerész volt. 1910-ben született. és tavaly felakasztotta magát. értitek? tessék számolni! frici bácsi 98 évesen akasztotta fel magát, elege lett.…