megtalálunk, majd úgy ahogy kell, el is veszítünk embereket…
ez mindig nagyon nehéz. egyrészt azért, mert ott a remény. a remény arra, hogy azt hiszed, ő az. aki azt mondja, hogy ő bizony ebben nem reménykedik, minden bizonnyal hazudik. reménykedünk ebben, ha kell, ha nem. főleg amikor már dolgoznak a hormonok meg a kor. és tudod, hogy lassan anyuka leszel. mert tudod, és vágysz rá, de nagyon. legalábbis én már vágyom rá. és azt is tudom, hogy készen vagyok rá. nemcsak a testem, én magam is már teljesen kész vagyok arra, hogy várjam őket.
szóval a remény. aztán meg ott van még az is, hogy…..
na most elfelejtettem, pedig kettő volt. ja igen. szóval a veszteség a másik. amikor szembesülsz vele, hogy ő bizony nem úgy gondol rád. ez meg az egonknak esik rosszul. nem kicsit. kész lennél odaadni, odatenni magad, de nem kellesz. a megmérettetés. hogy bizony nem teper, pedig tudod nagyon jól, hogy kincset érsz. és vagy nem kell ez mind neki, vagy nem is látja. sose fog kiderülni melyik, de a kifejleten ez úgysem változtat semmit.
aztán amin még nagyon könnyű elcsúszni, azok az ábrándok. beleképzelünk dolgokat, helyzeteket kapcsolatokba, amik nincsenek is ott.
(érdekes, amikor elkezdtem írni a blogot, sztem ugyanezeket írtam. talán még mindig nem tanultam meg. talán nem is akarom. az a fránya remény. a remény, hogy egyszer bizony lesz valaki, akinél nem így ér véget. komolyan mondom kezd úgy festeni ez a blog, mint egy szánalmas kislány párkeresési próbálkozásai. más is fut párhuzamosan ugyan, csak azt ritkábban írom le, vagy nem tudok írni róla, mert nálam sokkkkkal magasabb/mélyebb/valósabb dolgokról szól…. whatever, most ez van, és kész.)
pedig milyen világosak a helyzetek! csak a felhőben, meg a remény mámorában nem tudjuk vagy nem akarjuk észrevenni, hogy mi is a realitás. csak ilyenkor szembesülünk vele, hogy mennyi minden illúzió csupán. hiszen már akkor sem volt a törődés. semmi kedvesség. semmi igazi.
viszont mindenképpen pozitívum, hogy nem kellettek évek hozzá, csupán egy hónap. huszonegyedik század van meg felgyorsulás. pikpak kiderül, pikpak elmúlik. remélem.
asszem most egyenleget kell vonni, az mindig segít. érzelmi kaotikában a ráció a barátunk. megpróbálom:
negatívumok: nem történhet meg sok minden, amit elképzeltem. (ez eddig korrekt) és mivel nem ő az, megy tovább ez az agyrém. sok kedvem nincs hozzá, de ez van. plusz itthon veszem meg a majdani laptopomat, kicsit drágábban. megszokhattam mondjuk, mert szinte mindig mindent magamnak kell elintéznem…
pozitívumok: sokat tanultam magamról általa. még ahhoz is közelebb vagyok, hogy kicsoda is vagyok valójában. azért ez mindenképpen remek. aztán simán és minden lelkiismeret-furdalás nélkül kibonthattam azt a francia bort nélküle. (megjegyzem nagyon finom, tényleg klassz ajándék volt, utólag is köszi, bár nem olvasod a blogomat, és ha olvasnád, se értenél belőle egy hangot se… J) rendre vágyom és hozzám való munkára. magamtól nem ment volna ennyire gyorsan a felismerés. (najó, ezeknél a „felismeréseknél” simán mondhatjátok, hogy dehát ezt eddig is tudtuk, stb stb, de ilyenkor megy nálam igazán mélyre ahhoz, hogy meg is mozduljak.)
és még mindig jobb egy pasit elveszíteni, mint valakit a családból vagy baráti körből. ez a leginkább megnyugtató, vigasztaló.
kíváncsi vagyok mit hoz a holnap….
